Utolsó bejegyzésemben a kedvenc alkotásomról fogok írni.  Eddig festőkről, és festményeikről írtam, de szerintem a legcsodálatosabb művészi alkotás ez a Niké szobor:

Amikor ellátogattam a Louvre-ba, a bejáraton túl az első lépcsősor tetején ez a szobor fogadott. Egy több mint kétezer éves szobor, amely az évek alatt nagyon sok sérülést szenvedett, de megmaradt nekünk, és egy lenyűgöző alkotás.

I.e. a második században emelték fel a görög Szamothraké szigeten, egy tengeri küzdelem emlékére. A görög mitológiában, Nikét a győzelem istennőjeként ismerjük.

 Sok szobor van amit még a kedvenceim közé tudnék sorolni: Michelangelo Piéta-ja, Dávid-ja, Rodin Csók-ja. De ez a szobor több mint 2000 éve áll, és magában őriz sok történetet, és titkot egy olyan korról amelyben a tengereknek is volt istene, egyszemű óriások kőműveskedtek, egy nő szerelméért tört ki háború stb. Nemcsak a szépségét hordozta magával annyi éven át ez az antik márványszobor, hanem a történelmet is.

Sok mindent olvastam erről a Nikéről, hogy 2,5 méter magas, a szobor azt ábrázolja, ahogyan Niké, a győzelem istennője diadalittasan rászáll egy hajó orrára. Ez a szobor Nikét repülésbe ábrázolja. És ez leginkább az öltözetén látszik: a ruházatán látszik ahogy szinte hullámzik a szélben, ahogyan súrlódik a két anyag. És ez mind szép és jó, de én leginkább arra lennék kiváncsi, hogy mi történhetett a fejével s a karjaival... De ettől függetlenül szerintem a legszebb alkotás, és így csonkán is az ideális, isteni tökéletességet, szépséget ábrázolja.

Örvendek, hogy volt alkalmam a Louvreba ellátogatni, és megnézni a szobrot, de mennyivel jobb lenne, ha a szobor visszakerülne eredeti helyére: Szamotraké szigetére, ahonnan Homérosz szerint, a görög titán, Prométeusz végignézte a trójai háborút.

Végül, és ezt csak érdekességként megjegyezném, hogy a Rolls Royce autómárka emblémája mindig a Nikére emlékeztetett:

Utána olvastam ennek a szobrocskának az eredetére, és meg is bántam... Kiderült hogy egy John Walter Edward Douglas-Scott-Montagu nevezetű angol báró, megbízott egy helyi művészt, hogy egy szobrocskát készítsen az autójának (egy Rolls Royce Silver Ghostnak) a motorháztetőjére, mint egy személyes kabalaként. A művész a Nikét akarta modellként, de Montagu nem volt egyáltalán lenyűgözve a szobortól… Így hát a báró szeretője lett a model.

Ebben a blogbejegyzésben az egyik legcsodálatosabb festményről írnék egy pár szót.

Tájfestészetben Turner a kedvencem. Romantikus képeiben megragadja azt az álom világot amit csak ő látott. Káprázatos, mozgalmas képei lenyűgöznek, de a gőzhajó a hóviharban a kedvencem:

Drámai hatást vált ki az emberből ez a festmény. Nem tudom, hogy néz ki egy hóvihar a tengeren, de itt van egy lehetséges verzió. Úgy tűnik nekem, mintha a gőzhajót a vihar pillanatokon belül elnyeli. Küszköd az, árbocostól a hullámzó tengerrel és a süvítő széllel. Ez a kép nekem azt adja át, hogy az ember, vagy akár egy gőzhajó mennyire kiszolgáltatott a természettel szemben. Nem tudjuk kontrollálni a természet erejét. Ez a gőzhajó is kicsi és tehetetlen egy ilyen kíméletlen hatalommal szembe mint egy hóvihar. És Turner ezt a jelenséget hihetetlen kifinomultsággal, és merészséggel ábrázolta ezt.

Ebben a bejegyzésben Paul Gauguinről fogok írni, illetve számomra legkedvesebb alkotásáról. Gauguinnek nagyon mozgalmas, érdekes élete volt. Egyfolytába költözött, utazott. Azt gondolná az ember, hogy folyamatosan menekült valami elől, vagy egyszerűen nem kapta meg sehol a helyét. Jómodú üzletember volt, aztán úgy döntött, hogy csak a művészetből fogja fenntartani családját. Sajnos az ambicíója nem volt elég mert folyamatosan anyagi gondjai voltak.

Gauguin lakott Párizsban, Dániában, Peruban stb., de talán Tahitit szerette a legjobban. Mindenestre ott teljesedett ki Gauguin mint művész.

Nagyon megszerettem Gauguin tahitis képeit. Igazából Gauguin művészetéből csak ezt az alkotói időszakát kedvelem, amikor a szintetizmus stílusában festett.

Kedvenc alkotásom tőle a Fatata te Miti

Mióta először láttam ezt a képet, Tahitit mindig így képzeltem, mint ahogy Gauguin ábrázolta. Egy vad, gátlástalan paradicsom, ahol a nők meztelenül mennek fürdőzni a tengerbe. Egy nagyon hangulatos életkép Gauguin tahitis tapasztalataiból. A színek nagyon megtetszettek, vagyis az tetszett, hogy Gauguin ezeket a színeket választotta. A tűző narancssárga virágok szinte foszforeszkálnak. A ragyogó rózsaszínű homok, a hideg kékek és lilák használata, egyedi hangulatot idéznek elő belőlem. Érzéki gyönyört, és a vágyat hogy én is ott legyek abban a tájban, abban az élethelyzetben.

Úgy látom ezt az egzotikus szigetet ahogy ő ábrázolta. Ezt nyújtotta nekem Gauguin.

A gyönyörök kertje egy nagyon részletes, sokrétű és hatalmas festmény. 1500-1504 között készült ez a szürreális triptichon (három részből álló, összecsukható szárnyas oltár).

Tetszik nekem a kép, mert egy rendkívüli alkotás, felbecsülhetetlen az értéke. Nagyon eredeti a kép, lenyűgöző a színgazdagsága. Tele van szimbólumokkal, lényekkel, formákkal, amelyeknek a jelentéseit nagyon nehéz megmagyarázni. Egy remekmű, egy mestertől.

Élőben sajnos nem volt alkalmam megnézni, de könyvekben, képeken sokáig nézegettem minden részletét. Ezt a képet másképp nem lehet, részletekre kell bontani, annyira összetett.

Van egy részlet ami különösen elnyerte a tetszésemet:

Ez a részlet a középső táblán van a bal alsó sarokban. Megprobálom leírni, hogy számomra mit mutat ez a részlet.

Rengeteg forma megjelenik a képen, de a gömb formája az amelyik dominál. Utánanéztem, hogy mi lehet a gömb szimbolikus jelentése: egy geometriai alakzat amely a teljességet és a tökéletességet ábrázolja. Nekem ez a jelentés tetszett a legjobban, én így látom, hogy a gömb formája ezen a képen ezt szimbolizálja.

Ebben a részletben is három gömböt vélünk felfedezni. A kedvencem gömböm a repedezett, átlatszó gömb amiben egy meztelen pár ülnek. Én úgy értelmezem, hogy ez a pár egy szerelmes pár, és a férfi úgy érinti meg a nő hasát mintha terhes lenne. Egy buborékba lebegnek, ami nagyon törékeny, és az elágazó fehér vonalak mintha arra utalnának, hogy mindjárt eltörik a gömb. A két szerelmes elszigetelte magát a boldogságban.

Ez a buborékszerű gömb egy másik gömbön fekszik. Egy rózsaszín gömb, ami úgy néz ki mintha egy virágmag lenne, amiből kinőtt egy csodálatos kékes, fehéres virág. És ebből a virágból nőhetett ki az átlátszó buborék is. Mintha a rózsaszín gömb adott volna életet a párnak is, a szerelmüknek.

Ez eddig érthető és nagyon költői. Sőt megnyugvó érzést keltett bennem, de ha tovább nézem a részletet akkor maradnak megválaszolatlan kérdések. A rózsaszín gömb jobb oldalából egy emberi arc látszik, aki csodálkozva nézi az arra tartó fekete patkányt. Talán a patkány felakar kerülni a buborékba, de a rózsaszín gömben lévő emberi alak megvédeni akarja a szerelmespárt. Lehet, hogy szappanbuboréknak tűnő gömb a szerelmespárnak egy menedékhelyet jelent. Ahol veszély nem éri őket, csak ameddig a buborék el nem pukkad.

Továbbá a buborék fölött megjelenik egy vadkacsa, ami átrepül a fejük fölött. És a buboréktól jobbra pedig van egy férfi alak, széttárt lábakkal, fejjel lefele a vízbe és tartja a nemi szerveit. A lábai között pedig a harmadik narancssárga gömb, ami úgy néz ki mintha valamilyen termés lenne, amiből egy érdekes növény nőtt ki, amit egy gyönyörű szép fehér madár matat a csőrével. És ne felejstem el az ébenfekete szemű óriásbaglyot baloldalt...

Ezeket a részleteket már nem tudom megmagyarázni. Hihetetlen milyen fantázával dolgozott a festő. Mennyi minden megjelenik benne, mennyi lény, motívum amit nagyon nehéz megmagyarázni. Örök rejtély marad nekem ez a triptichon, mindegy hány elemzést olvasok róla. Szerintem ez a kép mindenkinek mást és más kell jelensten. Bennem a végtelenség hatását idézi elő, az érzéki gyönyöröket. Egy álomvilágot, amit a halál után lehet csak megtapasztalni. A festő így képzelte el a földöntúli létet, amely szürreális, tökéletes és isteni.

Jamie Wyethről idén hallottam először. Véletlenszerűen fedeztem fel, és örömmel mutatom be a munkáit azoknak, akik nem ismerik, mert egy fantasztikus festő. Érdemes átnézni alkotásait: http://www.artnet.com/usernet/awc/awc_thumbnail.asp?aid=424053410&gid=424053410&works_of_art=1&cid=70129.

A sok képe közül egy nagyon kitűnt, a Wolf Dog:

Annyit tudok erről a képről, hogy 1976-ban készült, és kortárs realizmus jellemző rá.

Teljesen elbűvölt a kép. Melankólikus hangulata van, de nagyon erőteljes. Előidézi a nézőből a „magányos farkas” jelenségét. Viszont ez a magányosság teljesen szándékos és önző. A farkaskutya élvezi a magányt, és az egyetlen társa az árnyéka. Egy sötét sziluett, ami még nagyobb hangsúlyt ad az egyedüllétének.  

Hihetetlen, hogy a farkaskutya a szemedbe néz, találkozik veled a tekintete. Mintha farkasszemet nézne. Ez a sejtelmes a képbe, hogy van valami a tekintetében, a szemeiben ami határtalan és abszolút. Mint az óceán mozgó vize a háta mögött. 

Ez a kép egyik kedvencem. Nagyon egyedi, és nagyon sejtelmes. Rendkívüli hangulata van, nagyon titokzatos, kissé morbid. Elméletileg a festő az Eldena templom romjait festette meg, ami a szülővárosához (Greifswaldhoz) közel van. A helyszín egy temetőnek látszik, közepén egy gótikus stílusban épült templom kapuja. Úgy vélik, hogy a felvonulók a képen talán szerzetesek is lehetnek. Függetlenül kik teszik ki a körmenetet, én úgy hiszem, hogy mindenképpen temetésre készülnek. Látszik az előtérben egy frissen kiásott sír helye.

Mindig kiráz a hideg, mikor ránézek erre a festményre. A magas, csupasz, kopasz tölgyek amelyek körbeveszik a templomot kicsavaródottnak látszanak. Mintha nem élnének már, a tél bekövetkeztével az élet elhunyt bennük. Úgy tűnik mintha élettelen törzsükkel tartják a templom kapuját az összeomlástól.

Egy sivár környezetet látok, ahol minden elpusztul, ahol temetnek. De ehez képest a hold fénye örökkévaló. A kép also része teljes sötétben, árnyékban fekszik. A felső része, a tölgyek fölött már megvan világítva, az alkonyat pislákoló fényével. Egy kettőség jelenik meg: a testi és a lelki, spirituális része a létnek. Lenn van a sötét, halandó lét, és fenn pedig a holisztikus, a felséges lét.

Friedrich festményeinek gyakori témája a halál. Csupán azért, mert ő sokszor kellett szembesüljön a halállal élete folyamán. A családjában mindenki meghalt körülötte, saját magával is végezni akart.

Szerintem a festő bizott, hitt valamilyen, halál utáni mennyei életben. A templom kapuja ennek a mennyei életnek a kapuját is szimbolizálja. Mi több a kapu alatt látszik Jézus alakja a kereszten. Ha túljutsz a temetőn, a sötét világi léten akkor vár rád, egy mennyei birodalom. Továbbá megszokott Friedrichnél, hogy az emberi alakok háttal vannak. Nem tudom ennek milyen oka lehet, de ennél a képnél talán az, hogy hátat fordítanak a világi létnek, és túl akarnak jutni, a kapun túl, ahol várja őket egy mennyei lét a halál után.

Caspar David Friedrich egy romantikus festő volt. Komor tájakat festett, a legtöbb festménye szomorkás, sötét hangulatú. Nagyon érdekes világot képvisel alkotásaival a festő. Lehet csak egyszerűen a lelki világát.

Gustav Klimt Bécsben született, osztrák festőművész volt, a szecessziós stílus egyik legnagyobb képviselője. A szecesszió kedvenc irányzatom. Imádom a hangulatát, a színvilágát, a díszitéseket, a pazar ízvilágát.

Klimtnek az életéről annyit szeretnék megemlíteni, hogy miután édesapja és az egyik öccse meghalt, rávolt kényszerülve, hogy eltartsa megcsonkult családját. És ezt a terhet úgy kellett magán hordozza, hogy súlyos depresszióban szenvedett. Sokan elítélték őt, amiatt mert rengeteget nőzött. Különböző nőktől 14 gyermeke született, amiből csak hármat ismertek el az övének hivatalosan. Botrányos életet élt, de szakmailag túlteljesített. Már fiatalon hírnévnek örvendhetett, és a szecessziós mozgalomnak jelképes vezetője lett. Sok kiállítása volt, díjat nyert, és ez ritkaság. Hasonlóan Lautrechez, Klimt saját, önálló utakat keresett magának. És bátran csinálta ezt. Ritkaság volt, ha egy művész újításaival, már élete során ismeretségnek, és sikernek örvendhetett.

Számomra a legedvesebb alkotása A csók c. festménye:

Talán ez a legismertebb képe. Érdekes, hogy minden képén a nők dominálnak, úgy ábrázolja őket mint a végzett asszonyaként. De ebben az esetben nem. Nekem úgy tűnik, mintha a nő a szerelmét ábrázolná. A kedvesét, aki iránt fokozott szexualitást érez. Akit a férfi, magához bilincsel egy aranyozott, virággal díszített ölelésben, és a nő teljesen átengedi magát neki. Sokan úgy vélik, hogy a képen saját magát, illetve élete szerelmét ábrázolja, Emilie Flöge-t. Érdekes, hogy a pár a szakadék szélén áll. Vajon miért? Talán azért, mert szerelmük mindig is elvolt ítélve, soha nem teljesedett ki. Lehet ez egy lehetséges válasz.

Rendkívüli ez a kép nekem amiatt is mert, gyönyörűek a részletek. Nagyon aprolékosan készítette el a festményt. A díszitések, az élénk színekben pompázó apró virágok, motívumok mozgosítják a képet. És ugye a kép a festő arany korszakára jellemző. Sok arany festéket, anyagot is használ, így az az érzése támad az embernek, hogy valósággal csillog a kép. Életre kel a kép.

Gustav Klimt nagyon botrányos életet élt. Egyrészt az életvitele miatt, másrészt a féktelen szexuális étvágya miatt is, amely 14 gyerek születéséhez vezetett. De mindezek mellett, Klimt egy hatalmas, elismert művész volt, aki a szecesszió lényegét reprezentálta.

Pierre-Auguste Renoir született 1841-ben Limoges-ba, és meghalt 1919-ben Cagnes-ba. Édesapja szabó volt, és hatodik gyermekeként született. Miután Párizsba költöztek családjával, Renoir egyházi elemi iskolába került, ahol nagy jövőt jósoltak neki zenei pályán. 1854-ben a szülei kénytelenek voltak kivenni őt az iskolából, és elküldték egy porcelánfestő műhelyébe, hogy szakmát tanuljon. Itt gyorsan haladt, aztán kiprobálhatta az olajfestést vásznon, és kiderült hogy rendkívüli tehetséggel volt megáldva az ifjú Renoir.

Az iparosodás következtében a porcelán műhely csődbe ment, és Renoir lelépett. Legyezőket festett, falakat hogy megélhessen. Négy évig tanult Charles Greyre svájci festő mellet, de ez az időszak sem tartott sokáig. Ugyanúgy mint Szinyei esetében, Renoir életében is beköszöntött a plein air, illetve a szabadtéri festészet. Akkoriban az impresszionisták körében, a szabadtéri festészet nagy divat volt.

Párizsban az élet nagyon nehéz volt, főleg egy impresszionista fiatal festőnek akinek egyfolytában pénzzavarai voltak. Viszont nagyon jó barátai voltak, mint Claude Monet, Alfred Sisley és Frédéric Bazille, akik soha nem hagyták cserbe egymást.

1870-ben kitört a porosz-francia háború, és Renoir bekerült a lovassághoz, majd 1871-ben leszerelték és visszatért Párizsba. Sok kiállításon probálta szerepeltetni alkotásait a Salonban, probálta eladni a képein nem nagy sikerrel. Aztán jobbra fordult a helyzete, befolyásos hölgyekről készített portrékat.

Egy pár évig utazott, ellátogatott Olaszországba, Algériába, illetve Spanyolországba. Művészete teljesen új fordulatot vett, elfordult teljesen az impresszionizmustól és elkezdődött az „Ingres korszaka”. Nagy befolyással volt rá Ingres, és Raffaello. Inkább a klasszicizmus felé fordult, és abszolút érdektelenséget mutattak felé a kritikusok, közönsége.

Lebetegedett reumával, és kiköltözött Cagnes-ba, ahol egy kertes házban letelepedett véglegesen 1907-ben. A festő már tolószékbe volt kényszerülve, de kitartóan festett mindennap míg meg nem halt 1919-ben.

Képek ezreit hagyta maga után, nekem a legkedvesebb alkotásom tőle a Bál a Moulin de la Galette-ben:

Egyik leghíresebb festménye, 1876-ban festette. Tudniilik Renoirnak szokása volt a barátait, barátaival együtt töltött pillanatait megörökíteni. A Moulin de la Galette a párizsi Montmartre negyed egyik közkedvelt szórakozóhelye volt. A kerthelyiségben nyáron szinte hetente ellátogattak ide, táncolni.

A festő éles szemmel nézi a vigadozó társaság viselkedését. Ez a hangulat magával ragadja a festőt, de elsősorban az érdekli, hogy a színeket, a napfény játékat akarja megragadni. A háttérben lévő alakok vázlatosnak tűnnek, talán azért mert Renoirnak ez egy festői vonása. Az előtérben helyezkedő emberek arcán kiválnak a részletek, viszont nagyon merészen ábrázolja őket. Az ülő nő arcának homlokán árnyék jelenik meg, de a száján már a napfény villódzik. Az alakok ruháit merész ecsetvonások jelzik.A hátteret fokozatosan levegő és napfény oldja fel.

Mint a többi impresszionista, hagyományromboló stílusba ábrázol. Ha minden arcot kimért részletességel festett volna meg, akkor lehet a műalkotása nem lett volna ennyire életteljes, és merev lett volna. 

Renoir korának egyik legnagyobb festője volt. Az impresszionizmus egyik képviselője, akinek egyedi stílusa megtéveszthetetlen. Hatalmas örökséget hagyott maga után, legismertebb képeit a párizsi Museé d’ Orsay-be lehet megtekinteni. 

Szinyei Merse Pál plein air festő volt. A modern festészet kezdete a plen airrel született meg. A festők elkezdtek a műterem helyett a szabadban festeni. A realizmus, a historizmus után ez egy friss, új kezdet volt. Szinyeit inkább a tájfestészet érdekelte. A természetes fényforrások foglalkoztaták leginkább.

Alkotásainak van egy nagyon kellemes hangulata. Én szinte éreztem a lángvörös virágok illatát áradni pipacsos képeiből. Világosak a képei, van egy könnyedségük. A Majális esetében éreztem igazán ezt a könnyedséget. Ahogy az emberek heverészve, gondtalanul élvezik a jó időt, a szabadságot, a társaságot. Olyan egyszerű. De akkor Szinyeinek a modernségét nem értették, és a Majálist közönyösen fogadták. Ez hihetetlen csalodóttságot idézett elő a festőben.

A Pacsirta  a kedvencem tőle:

A története ennek a képnek igen egyszerű. A csalódott Szinyei ezzel az alkotásával probálta bebizonyítani tehetségét, képességeit. Pontosan kigondolt alkotás, minden vonal, minden  színfolt előre kivolt számítva. A női alak abszolút szimmetrikus, úgy néz ki mintha utólag lett volna ráillesztve a képre, ahogyan fekszik ott, háttal a „természet lágy ölébe.” (http://mek.oszk.hu/01300/01349/html/elemzes.htm)

Ennek ellenére nekem nagyonis tetszik. Hiába nincs benne „festői költészet”, nincs benne „melegség”. Ez egy hatalmas kép, és hatalmas érték amit ez a magyar festő örökségül hagyott maga után, nekünk. Az ég olyan végtelen, a kék szépsége, könnyedsége magával ragadott. A bárányfelhők csak úgy lebbegnek lustán, súlytalanul a női alak fölött.

Talán az tetszik benne a legjobban, hogy mennyire abszurd, hogy egy nő anyaszült meztelenül fekszik egy rét kellős közepén, és figyel egy repülő pacsirtát az égen. A klasszicizmus vonásait probálta belevinni ebbe a kébe, vagy a naturalizmusét? Nem tudhatom, de számomra van ebbe a képbe melegség, és varázslat. Sejtelmes a kép, sok kérdést von maga után: Ki volt a női alak? Mi volt a pacsirtának a szerepe? Mit akart sugallni Szinyei?

A pacsirta biztosan énekelt, ahogy átszelte a selyemszerű kék eget. És források szerint a női alak a lilaruhás nő. 

Az első bejegyzésben egy francia posztimpresszionista festőről szeretnék írni. Henri de Toulouse-Lautrec, az egyik kedvencem. Pierre La Mure Moulin Rouge című regényében olvastam az életéről. Ennek a festőnek az élettörténete nagyon szomorú. Már fiatal korában testi fogyatékos lett, és élete végéig szellemileg, és lelkileg is ez nagyon lesújtotta. Súlyos depresszióba került, alkoholista lett, aztán csak 37 évesen egy paralitikus roham következtében meghalt.

Viszont mindezek ellenére, egy csodálatos festő volt. Ő foglalkozott először komolyabban a litográfia technikájával. Emlékszem mikor ellátogattam Párizsban, milyen különleges és egyedi hangulata volt a Montmartre negyednek, és a hírhedt Moulin Rouge-nak. A Montmartre, ahol lakott a festő, ahol alkotott, és a Moulin Rouge, ahol oly sokat éjszakázott. Élvezettel nézte órákig a divatos kán-kánt, a táncosnőket, az énekesnőket.

A Moulin Rouge Lautrecnek köszönhette a népszerűségét. Lautrecet megkérte a lokál tulajdonosa, hogy segítsen neki reklámozni a helyet. És akkor fogott neki Lautrec foglalkozni a litográfiával. Egy új fejezet kezdődött a művészi karrierjében.

Az egyik leghíresebb plakátját, a La Goulue-t 1891-ben készítette.

A La Goulue-ről  legalább 3000 másolatot készítettek amelyekkel kiplakátolták Párizs utcáit. Lautrec első litográfiai probálkozása volt. El sem tudom képzelni milyen lehetett akkor Párizs. A város tele kirívó, sárga plakátokkal, amin a Montmartre Királynője éppenséggel a kán-kánt táncolja.

Elsősorban Lautrecet csodálom mint festőt, amiatt mert hihetetlen merész mozdulat volt abban a korban, abban a városban egy ilyen új stílussal előrukkolni. Lautrec újított a litográfia technikáján, színes lenyomatokat úgy készített, hogy fogkefével seperte fel a az olajos festéket a felületre. Nem félt attól, hogy a konzervatívak mit fognak szólni, nem félt a saját, letisztult stílusát bemutatni az akkori Párizs előtt. Másrészt pedig, csodálom őt mint embert. A rokkantsága ellenére, nem volt mindig boldogtalan, s nem volt rosszindulatú. Ő csak élni akart, tapasztalni, ezért is költözött fel a Montmartre-a. Hogy tanulja meg a szakmát, és tartozzon egy közösséghez.

Szerintem a La Goulue plakát tükrözi a legjobban azt, hogy Lautrec egy olyan ember volt, aki örvendett az új dolgoknak és a tapasztalatoknak. Szerelemre vágyott és a valahova tartozáshoz. A Moulin Rouge Lautrecnek azt a helyet jelentette, ahol úgy érezte hogy elfogadják.  Ahol a táncosnők a nevén szólították, és flörtöltek vele.

Rövid életet élt, de ő volt az aki megalkotta a századvégi Párizs mítoszát.